"Te jó ég! Ezen is túl vagyok!"

 

Talán ez volt az első gondolat ami végigfutott az agyamon amikor áthaladtam a célkapun. Előtte ezerszer elterveztem, hogyan fogok átfutni a világ leghíresebb célvonalán, mégis csak ez a hasztalan gondolat villant át az agyamon. No meg persze az, hogy mennyire fájt, és de jó túlenni rajta :) De nem baj, ez így van jól!

 

Nagyon nehéz versenyen vagyok túl.Ezt tudhattam már előre, hiszen az itteni körülmények ezt vetítették előre. Ennyire mégsem gondoltam, hogy kemény lesz. Rengetegszer végigjátszottam a fejembe a versenyt, szerintem ezért is sikerült így. Fontos, hogy az ember végiggondoljon minden eshetőséget. Így talán ha történik valami rossz, azt könnyebben dolgozza fel (ahogy történt is).

A verseny napja.

 

Nem aludtam túl jól. Egész éjjel stresszeltem magam. Azért sikerült kipréselni egy szűk 6 órát, persze megszakításokkal. 4:45-kor ébredt a csapat, kevés reggeli, aztán irány a versenyközpont. A szervezők szerencsére helyi buszjáratot szerveztek a versenyzőknek, így hamar benn voltunk a központban. Ezután felírták a rajtszámot, megmérték a súlyomat, majd irány a depó. Felraktam minden ételt, italt, amire úgy gondoltam szükségem lehet. Sótabletta! Sok idő már nem maradt a startig, tehát szépen lassan a rajthoz orientálódtam. Nem éreztem feszültséget. Már nyugodt voltam. Furcsa érzés volt. Nem izgultam, mert tudtam, hogy minden rendben lesz.

 

Aztán 10 perccel a rajt előtt bementem a vízbe melegíteni. Egészen a bal oldalra helyezkedtem. Utólag belegondolva a legjobb döntés volt, hiszen aki középről indult állítólag a fordítóig verekedett. Ehhez képest én a rajtot jelző ágyúdörrenés után szinte rögtön a saját tempómban tudtam elkezdeni úszni. Eléggé hullámzott az óceán. Az elmúlt napokban ritkán volt ilyen hullámos. Nagyon kényelmesre vettem az úszást, talán túl kényelmesre is. Végig csak az járt a fejemben, hogy még nagyon hosszú a verseny. Ennek az lett az eredménye, hogy 1órát úsztam. Szégyen! :( Amikor kijöttem a vízből nem hittem el, hogy ennyire lassú voltam. A depózást sem siettem el, amúgy is eléggé hosszú volt végigfutni a mólón. Aztán kifutottam a híres Palani roadra, felpattantam a bicóra, és irány a pálya. Az első kanyar után próbáltam felvenni a bringáscipőt. Így elengedtem az egyik kezemmel a kormányt, hogy bele tudja bújni a cipőbe. Nem vettem azonban észre, hogy eléggé rossz volt az út ezen a részen, és egy hupli kiverte a kezemből a kormányt. Elvesztettem az irányítást, és estem egy nagyot. .:( A sebeim nem érdekeltek, de nagyon bevertem a forgómat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bringa ép maradt. Így 1 perc gondolkodás után, amolyan országútis módra felkászálódtam a bicóra és folytattam. Mondanom sem kell, hogy ezen a részen volt a legtöbb néző. Akkora tapsot kaptam, hogy libabőrös lett a hátam. Az adrenalin felugrott, és már azon kaptam magam, hogy tömegével hagyom le a versenyzőket. Mérges voltam magamra, és a helyzetre amit előidéztem. Figyelmetlen voltam. De nem gondolkodtam tovább ezen, hanem koncentráltam a bringázásra. Az első 15km tulajdonképpen még a városban volt. Itt tekeregtünk, megmásztunk pár emelkedőt... De utána irány a jól ismert lávasivatag. 45-ig viszonylag jól lehetett haladni. Nem volt vészes a szél, de innentől elindult. Volt minden oldalszél, szembeszél, nagyon ritkán hátulról is fújt. Rengeteg ember vett körül. Tömegével hagytak el a bringások. A versenybírók nem is voltak kíméletesek. Komplett bolyokat láttam a penalty box-okba. Szinte végig a 180kilin több ember volt körülöttem. Itt jön rá az ember, hogy ez egy világbajnokság. Ide nem jut ki akárki. Nagyon sűrű volt a mezőny, és azt éreztem, hogy nem tudok előrelépni. Aztán 90-től jött a hírhedt hawi-i rész. Erről azt kell tudni, hogy kb 5km hosszú emelkedő a sziget csúcsán, éppen ezért nagyon szeles. Nem meredek, de olyan szél volt szemből, hogy azt hittem kicsavarja a kormányt a kezemből. Kb 15km/h sebességgel haladtam, és előztem végig! Feküdt nekem ez a rész. Lehagytam vagy 15 embert felfelé. A forduló után aztán jött a rongyolás lefelé a hátszélben, de néha be-be fújt a keresztszél, ezért eléggé veszélyes is volt. Tulajdonképpen a hazavezető 80km innentől eseménytelenül telt. Óránként 2 sótabletta, kaja, frissítés...ennyi. Ellenben a szél nagyon nem volt velünk. Visszafelé végig kemény szembeszél volt. Ezért 5:03 lett az időm. Nagyon kimerítő volt az utolsó 40-es. A végén már a fülem fájt a szél folyamatos süvítésétől. Elképesztő érzés!

 

Leszállva a bicóról nagyon megrázó érzés kapott el. Nem bírtam a jobb lábamra állni. Sokkolt. Ennyire beütöttem a forgóm? Nem hittem el. Itt volt az a pont amikor azt hittem fel kell adjam a versenyt. Az öltözés alatt aztán lementem alfába és kicsit lenyugtattam magam. Pont Erával kezdtem a futást, ami nagyon jó volt, hiszen öntött belém egy kis önbizalmat. De a sántikálás is pokolian fájt :(. Reméltem azonban, hogy kicsit majd bejáratódik. És tényleg 3 kilométernél már egészen futásra hasonlított amit csináltam 6-nál pedig már "repültem". Hihetetlen, és elképesztő amit mondok, de ez így volt jó! Mivel nem bírtam futni az elején, így nagyon lassan indultam csak el, és nem szálltam el a futás elején mint sokan. Ez tökéletes erőbeosztást eredményezett!

 

A futópályát is két részre lehet osztani. Az első 14km az Ali'i drive-on halad oda-vissza. Teli szurkolókkal, és viszonylag hűvösebb is volt a tengerpart folyamatos légmozgása miatt. Aki ezen a részen már "halott" annak annyi. 15-nél aztán jön a Palani road. Sokszor láttam már ezt a versenyt TV-ben, de nem adja vissza az igazi meredekségét ennek az utcának. Nagyon rossz volt, de a rengeteg szurkoló biztatása nagyon sokat számít. A Palani után aztán gyökeresen megváltozik a táj, és irány ki a sivatagba. Lélekgyilkos volt! Hosszú egyenesek (2-3km), és perzselő napsütés. Az ember imádkozik a szélért. Itt mindenki megküzdhet a saját démonaival. Nekem viszont nem volt bajom. El sem hittem. Egyenletesen tudtam haladni. Persze engem is megviselt ez a rész, de ahogy fogytak a kilométerek, úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Az Energy lab-től felfelé volt a holtpont. Innen még 10km és kész. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Görcshatáron voltak a combjaim, amin már a sótabletta sem nagyon segített. Na innentől masszívan ráálltam a kólára. Tudtam, hogy ez az utolsó mentsváram. Jó tényleg bejött, segített. Aztán már a Palanin voltam megint. Na ez az utca ugyanannyira fájdalmas lefelé, mint felfelé a beállt comboknak. De az aljától már csak 1 kili és kész! Ahogy ide leértem 4-5 versenytárssal együtt haladtam. Próbáltuk egymást leverni, így egy hosszú hajrá volt a célig. Aztán amikor az Ali'i drive-ra fordultam, minden fájdalmam elmúlt. Megkaptam a zászlót, és végigfutottam a kordonokkal szegélyezett célegyenesen. Nagyon jó érzés volt!

 

9:25:56. Ennyit mutatott az óra. 88. abszolútban!

 

Nagyon boldog voltam. Főleg azért mert vége volt :)

 

Azt kell, hogy mondjam, életem egyik legkeményebb versenye volt ez.

 

De most már igazi hawaii-i Ironman-nek mondhatom magam. A szpíker szavai még mindig itt csengenek a fülemben: "You are an Ironmaaaan!"

 

Óriási élmény!