Így bálozunk mi triatlonosok - Nagyatád 2010.
Nemigen volt szokás a mi családunkban a bálozás. Anyai ágon biztosan nem, a nagyanyai oldal a zalai, nem élt efféle mulatsággal. Apróállat, szántó, szőlő, rendbetétele után fosztó, képző, később rádió, ritkábban tévé is akadt. Az apai vonal más volt, a pesti nagypolgári kör tagjai szívesen mutogatták magukat és toalettjüket a Nagyszálló és Kaszinó táncparkettjein, ahogy a családi legendáriumból legalábbis ismerni vélem ezeket a történeteket. (Nincs kizárva, hogy a nagyszülők korai években bálügyileg érdekeltek voltak, de erről kevesebb szó szólott, mint az államosításról, abban alanyi jogon érdekeltek voltunk vastagon.) Apám-anyám már modern értelmiségiként járt kelt, a múlt rendszer csökevényének tartotta a bálozást, nem is láttam róluk tüllszoknyás-frakkos képet. Kílbótosat igen. Orvosok, jogászok, mérnökök, tanárok egy hajóban a Dunán. Látszólag egyfelé húztak az evezők.
Aztán jöttem én az új generáció, aki családfailag egy ilyen keveredéssel (kavarodással), hol erre, hol arra kaptam a fejem, hol feléledt bennem az osztályharcos, hol a korzói séta szele legyintett meg, de mire ocsúdhattam, és Budapest újra bálozni kezdett, addigra az első bálból kinőttem (fogalmazzunk finoman) és a saját lemenőimet se arra neveltem, hogy az Operabálon költsék el a diákhitelüket. (Ha van nekik egyáltalán hitelük, tetszenek érteni, ugye?)
Báli ismereteimet így könyvekből, képeslapokból szereztem. Álarcosbál, Szabó Magda és Verdi verzióban is megvolt, klasszikusok, kis képzelőerő és máris ott voltam én is, mint a bál királynője (szerényebb napokon is legalább egy gardedámi posztot mindenképpen biztosítottam magamnak ezekben a magam alkotta történetekben).
Bál nélkül nem érdemes élni, amondó vagyok. Ezért aztán figyelemmel kísérem a báli szezont, (mint említettem) olvasói szinten mindenképpen. Szkríberként résztvevő is voltam, ott ültem elegánsan a város fölötti foayerben, körülöttem taftok, selymek suhogtak, autót érő brossok, fejesek, szponzorok, politikusok, képviselők. Újságírók is akadtak.
A triatlon bál egészen más. Mert ugye tematizálódunk, szakosodunk bálilag is. Van már a jogászoknak, bélyeggyűjtőknek, lepkevadászoknak, könyvelőknek, adótanácsadóknak, mindenfajta rendű és rangú szakma és hobbi képviselőinek saját báljuk.
És a triatlonosoknak is. És ez egy különleges bál. Mert családias, mint a verseny. Mert az ember ide hazamegy. Tudja, hogy barátok közé, szűkebb pátriájába érkezik Vasvárosba (Nagyatádra). Ismerni fogja a bálozó népet. Nem lesz ciki, ha nem tart be minden versenyszabályt, nem jár érte penalty boksz.
A bálozásban az (is) a jó, hogy lehet rá készülni. Például megtervezni a ruhát. Hogy aztán az utolsó pillanatban meg lehessen látni egy csak most, csak a bálra darabot. Hogy aztán hónapokig dermed a ház a hidegtől, a hűtőben egy szem dió darvadozik magában felkészülés gyanánt, mert a kereset a báli ruhára kell. Na kérem, ne essünk túlzásokba. A súlytartás ugyan fontos elem egy magát sportolónak tartott nő életében, a ház pedig jól fűtött, csak a a hatásvadászat kedvéért estem kerékpár túloldalára. Egy depressziós november közepén nincs is jobb kedélyjavító, mint elindulni bálozni.
Igaz ugyan, hogy momentán lovagilag üresedés van, (bálilag mindenképpen) és az ilyen eseményhez nem árt ha tartozik kíséret, de talán sikerül feltűnés nélkül elvegyülnöm a tömegben.
Szóval jó dolog a készülődés, lehet cipőt választani, ha nincs, boltban keresgélni, újabb ok hitelkártyánk csapolására, most ez a verzió elhalasztva, mert rálelek egy ismeretlennek tűnő példányra, valamikor valamilyen eseményre vétethetett, aztán elfelejtődött, s most újként fog hordódni, lehet festeni szemet, szájat, szűkíttetni ruhát derékban (csak szerényen), ölteni családi ékszert és szoknyahosszt fölfele.
A bál előtt a szerző megálmodja, hogy az autóban a szakosztályvezetője az első ülésen, ő rézsút hátul, amikor kamion szembe föltűnik, gépjármű az árokban, gyullad és mentem a menthetőt de aztán felébredek.
Az indulásig erről nem szólok, és az autóban is csak akkor, amikor 160 km/h fölé megy a sebességmérő. Dézsávü kerít hatalmába, pont rézsút ülök, igaz van még két plusz versenyző, így nem biztos, hogy hiteles az álom, de azért halkan elmesélem. A Főnök mindenesetre kicsit visszavesz, már csak alig több mint húsz százalékkal lépi túl a megengedett sebességet. Sietnünk kell – mondja, hátrafordulva, száguldva – nyitány nincs nélkülünk.
Rendben érkezünk, a ruhát már otthon felveszem, ne a parkolóban depózzak mint tavaly. Kínos dolog fodros pántokkal, kapcsokkal, kötőkkel bajlódni egy Ibiza hátsó ülésén.
De egy míderbe préselődve se élmény utazni három órát. (Mondtam már, hogy szerényen azzal a szűkítővarrással.) Így induláskor az autóban lehámozom a ruhát (a felső részét), így némi esélyem van a lélegzésre, kapok kölcsön egy pulóvert Nagyatádig, némi el (le?)néző mosoly kíséretében.
Jó találkozni az ismerősökkel akiket a versenypályákról ismerek, Bandi bácsi a doyen, elegánsan, asszonya mint mindig most is mellette, irigylésre méltó történet az övé. Szakmailag, magánéletileg és sportrolóilag is bukósisak emelést érdemel. Példakép.
A parkolóban visszapréselődöm a ruhába, ez lesz aztán a sportteljesítmény, lélegzés nélkül kibírni az estét és éjszakát. Azért állva és – remélem táncolva - van némi esélyem, ülésnél görbül a merevítő halcsont és a bordáim közé fúródik. Egy ironman mindent kibír, mosolygok, ám bajazzói e kacaj.
Zakariás Géza asztalához kerül a Polythlonos különítmény. Csilla, Lajos, Mózes, és én, a csontba szorított.
Balomról egy kellemes, jó svádájú fiatalember emelkedik. Köszönés és bemutatkozás nélkül visz mindent: – És Ön is sportol valamit vagy csak valakit kísér?
Egy világ omlik össze bennem. A legnagyobb sértés, könyvelem el. Úgy látszik kilencvenes mellbőség fölött a sportoló már kísérőnek látszik. (Eljön majd az az idő is, de ne siettessük.) Párbajra hívnám, tolsztoji és puskini forgatókönyvek zajlódnak az agyamban, de bál van, nő vagyok, báli nőként kell viselkednem. Szippantok a repülősóból, és nem szólok semmit, csak annyit, hogy tegeződjünk (anyád lehetnék, gondolom helytelenül és e mondatnak az első felét írom vastagon) asztaltársaimnak mesélem a helyzetet, Zaki mosolyog, Mózes magyaráz, nyugtat, ezt csak bóknak szánta, (tudom én, de játszom a sértettet). Emberünk aki helyi érdekeltségű (egészen pontosan néhány kisvárossal odábbról) korombéli tanárember, az ironmanen egészen a felvezető kajakozásig vitte vagy másfél évtizede. (A hűség kedvéért: rövidtávon és félmaratonon is jeleskedett már, és nem is rosszul.)
Később azért magyarázatok születnek, ötszörös ironmanségre, három gyerekségre, meg negyven fölötti korra vonatkozóan, van ám a részéről szemnek-szájnak ámulása (így képzavarosan) A sértettség a bálozás kelléke, zsebkendőt hajigálni nem tudok, szorít a míder (vagy nincs csipkezsebkendő nálam) így egész este zsebelem tőle a bókokat engesztelésül. És táncolunk, ha úgy adódik.
De előbb még vacsora (a felét eszem meg, országomat egy sztreccsruháért), majd élménybeszámoló Hawaiiról, polgármesteri köszöntő, be lett jelentve, hogy pontosan 9 hónap múlva extremman lesz. Szövetség is bólint, a zenekar tust húz, megnyugodnak a lelkek, nem kell izgulni, amíg ironman van, baj nem lehet.
Nyitótánc, hölgyválasz, Mózessel rajtolunk, így kívánja az illem, ő aztán átpártol a fiatalabb generációhoz, mit mondjak megértem, én a kedvenc szpíkeremmel ropom, nincs megállás. A testnevelő tanár úrral a lassabb számokon andalgunk. Achilles problémák, mondja, miért nem bírja a rockyt és hagyja, hogy a keringőnél karjába omoljak. A tizenöt centi magas sarkú cipőben csillagokat látok, ruhám mint a páncél, kitartás Orfűman! Kimegyek a mosdóba és ledőlök egy tornapadon. Holtpont. Eléheztem. (Gyerünk Kanga, megcsinálod, ne add föl!)
Mielőtt visszaindulok a parkettre, megszúr valami. Kibújt az egyik halcsont merevítő. Megpróbálom visszatolni, de nem megy. Szépen kiszedem, ez úgyis csak a tartás miatt van, azt meg már rég elvesztettem. (Vagy mégsem, de ez legyen egy másik dolgozat témája.)
Beállok újra, majd a testnevelő tanár pihenőt kér, pedig izmos mint a Brúsz Villisz, kapaszkodom keményen a bicepszébe miközben forgat.
Leülünk a az asztalhoz, bor töltődik, cseverészés folytatódik, ahogy szokott lenni egy bálon. Közben halcsont fúródik. Egy újabb példány szabadult el, ez most elöl próbál utat törni. Ez nagyon ciki lesz, így a mosdóig sem jutok el gondolom, egy meredező halcsonttal a hasamon, ami kiáll belőlem, azt hiszem örökre elásnám magam. Ki kell találnom valamit, hogy a becsületem is megmaradjon és közben ne nyársalódjak föl. Kendőt borítok a hátamra és feltűnés nélkül becsúszom az asztal alá. Nem a legelegánsabb módja a báli tartózkodásnak, de úgy interpretálom, hogy keresek valamit az asztal alá tett táskámban. (Mit is? Egy akváriumot természetesen.) Ahogy ereszkedek, mint Búvár Kund, közben szépen kihúzom a halcsontot magamból és belerejtem az asztal alatt lévő szatyorba. Kész – bukkanok föl és lélegzek fel az este folyamán először, nem tudom miért a nagy kacagás.
Aztán folytatódik a bál. Zene, míg nem fájdulnak a talpak, nem szakadnak az Achillesek, Gyulát és Évit körbeállják a barátok, körbetáncolják lassan, így mutatják ki szeretetüket. Különleges bál ez. Nem a rongyok rázásáé a főszerep, hanem a családias hangulaté, azé a megfoghatatlan, leírhatatlan különleges atmoszféráé amit Nagyatád,a Vasváros áraszt és ad nekünk újra és újra, amiért vissza és szinte hazatérünk, otthonunk, a mi kis városunk is, ha csak néhány órára és napra, azért a sok szeretetért amit ettől a várostól és benne élőktől kapunk és remélhetőleg mi is adunk.
Kapok a rendezőségtől egy futónadrágot szeretetből, a tombolán nyernek a szerencsések, barátságok elevenednek föl, telefonszámok cserélődnek, borospalackok ürülnek. Így bálozunk mi triatlonosok.
Massányi Kinga
