15. Polythlon Hírlevél (Ironman-különszám) - 2007. augusztus 31.
Az augusztus 25-én Nagyatádon megrendezett egyetlen hazai Ironman-versenyen (hivatalos nevén XVII. Hosszútávú Triatlon OB) az idén újjáalakult Polythlon Klub 15 versenyzője vett részt: 3-an egyéniben, 12-en váltóban vágtak neki az emberet próbáló távoknak. Az úszás a gyönyörű Gyékényesi tóban zajlott, ahol 3800 métert kellett teljesíteni – a győzelemhez profi úszóknak is becsületére váló időeredménnyel (45:32). Ezt követte a tekerés, az országút bajnokainak is szokatlan „egyéni időfutamként” 180 km várt minden résztvevőre. A befejező szám ugyan igazán közismert, ám még a hosszútávfutóknak sem mindennapi, ha a maratoni távot 30-35 fokos déli kánikulában kell árnyéktalan aszfalton abszolválni. Ez a triatlon, s aki hajnali 5-kor felkelt velünk, hogy elérje a depót és 6:50-es rajtot, az garantáltan nem csalódott. A több ezer néző és versenyző a késő esti tüzijátékig egy emberként szurkolt minden teljesítőnek, az elsőtől (8:28:26) az utolsóig (16:26:13).
Köszönjük a versenyzőtársak és kísérők segítségét...
...a Klubnak és a szponzoroknak a támogatást...
...mindenkinek gratulálunk önmaga legyőzéséhez...
...nézzétek meg a képeket és gyertek velünk jövőre is az Ironman-re!
1. Eredmények
Ironmanek (3800/180/42):
- Rózsa Sándor 12:18:55 (senior1 18. hely)
- Kocsonya András (OSC) 13:15:14 (felnőtt 111. hely)
Díjazott váltók (3800/180/42):
- Monthy Polythlon I. 10:18:18 (8. hely !!)
(Bérdi Márk 57:56, Csuhai Sándor 5:47:43, Horváth Ákos 3:32:39)
- Monthy Polythlon III.
(Zánkai András 1:01:47, Ferenczi Balázs 5:58:20, Dorner László)
Egyéb váltók (3800/180/42):
- Monthy Polythlon II. 10:21:21 (11. hely !)
(úszás: Sztanyek Tímea 1:11:52; kerékpár: Borsós Tibor, Székely Benedek, Sztanyek Tímea 5:55:06; futás: Arany Dénes, Székely Benedek, Preznánszky Ditte, Székely Kolos, Bérdi Márk, Székely Mózes 3:14:23)
2. Beszámolók
Monty Polythlon I. (díjazott váltó)
Én szeretem a pizzát... De jóból is megárt a sok, ill. nincs rózsa tövis nélkül, valamint addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik; És ebből már tudhattam volna, hogy nem kellene a verseny előtti napot, késő éjszakába nyúlóan egy – amúgy tök' átlagos – pizzával zárni az atádi Dolo Pizzériában.
Reggel pontosan kiszámítva (értsd: majdnem lekéstük a rajtot) érkeztünk Gyékényesre. Végül úgy adódott, hogy az a pár perc mindenkinek elég volt – kinek-kinek depózásra, öltözködésre, vazelinezésre-nemvazelinezésre. Ki volt ez találva, na. A váltó 22 perccel az egyéni mezőny után indult, ezzel együtt is csak a szemüvegemet tudtam bevizezni (bár igen, tényleg, még a kocsiban is benyalhattam volna és akkor már erre sincs gond) és indultunk is. A víz meleg volt, tiszta; abszolút élvezet számba ment a két "M" betű formájú (érted, "M", mint Márk, vagy mint Mózes, de semmi esetre sem "Zs" vagy "S" vagy "A", hogy a "T"-ről már ne is beszéljünk) kör teljesítése. Szóval az idő szállni látszott, a két kör végére értem, Csuhai Sanyinak átadtam a chip-et és kisvártatva indultunk vissza Atádra, a versenyközpontba.
[folytatás a Monty Polythlon II. váltónál]
Márk
A Monty Polythlon I. váltóban szerintem összejött! Megcsíptük! Nekem úgy tűnik, sikerült mindenkinek jót menni – az úszó és a futóidő önmagában is nagyon beszédes, s majd remélem olvassuk a krónikáját is. A bringás oldalról a következő a beszámoló:
A kezdés: Márk nagyon hamar lenyomta az úszást, így jó helyen lehetett nyeregbe pattanni. Hamarabb mint a rivális csapat – „Gergő + 2” – pedig arra számítottunk, hogy üldözőverseny lesz a bringán, így viszont menekülő verseny lett. A bringás első szakasz, Nagyatádig szeles hullámos terepen ment, egy erdei csodaszép szakasszal is feldobva a dolgot. A tavak között menő kicsi úton elsősorban a kerülésekre meg a pulzusórára emlékszem, de egy úszkáló hattyú képe is beugrik (többiek!: ez „volt”, vagy hallucináltam?) Nagyatádig 33-as átlag, s az első két órában az átlagpulzus masszívan az aerob küszöb felett. Ez már fél siker volt afelé, hogy ne óvatoskodjam el a dolgot. Erről aztán már járulékos tapasztalatok is árulkodtak: a szélhullámok kezdtek erősebben visszavetni, s a comb jelenségek is kezdtek figyelmeztetők lenni + derék + kar stb. stb., ami csak van. Vissza is álltam egy árnyalattal biztonságosabb tempóra. Aztán, ahogy várható volt, első bringakörben az energia zuhanás és a görcskezdemények igényelték a törődést (Hozsánna néked Decathlonos zselés trutyiszelet és Calcium+C ! ). A második bringás kör: szokásosnál is nagyobb szélben, „valahogy eltelt”. Az utolsó körben minden finisküzdés ellenére sem sikerült elérni az első kör idejét, ami pedig akkoriban még a „biztonságos tempó”-t jelentette. Ennek ellenére sikerült néhány, még jobban elkészült korábbi meccselő társat viszontlátni és elhagyni, s végre valahogy célba gurulni.
Bringás szemmel a 180 km egyéni időfutam kissé eszement műfaj, de Nagyatádon megtapasztaltam, hogy szigorú, de érdekes játék!
Sanyi
Csuhai Sanyi beszámolójának folytatásaként itt a Monty Polythlon I. csapat futásának beszámolója:
Sanyinak sikerült begurulnia a célba, és utána egy váratlan de nehezen megoldható logikai feladvány vart rá! Kinek adja át a stafétát?? Ugyanis a csapategység lélekben ugyan megvolt (ez nagyon fontos) de meg sosem láttuk egymást. Ditte segítségével – aki mindenhol és mindig segítette előre a csapatokat – sikerült azonosítanom Sanyit, ebben segített a Polythlonos pólója is. Nagy integetések után meglátott, és egy idő után el is hitte, hogy tényleg jó helyre adja a váltó-chip-et. Ezután megindult a 16 körös futás. Oda-vissza útvonal az egyik végén egy kb. 700 méteres kör egy szép (és árnyas!!) parkban, másik végén a versenyközponttal. Kisse szokatlan, hogy 16 kört kell futni egy marathonon, de így utólag nagyon kellemes dolog. A végére az ember már ismeri a pályát, már az egy méteres emelkedőket is észreveszi, tudja mikor jön a frissítés, tehát mar otthon van. Kicsit monoton, de annyi ember szaladgált arrafelé, hogy az unalomnak nyoma sem volt. Jöttek-mentek a nagyágyúk és a szabadidős vasemberek.
Az első kor volt a legizgalmasabb, mert meg nem tudtam, hogy milyen sebességre lett elég a befektetett edzésmunka. Hamar kiderült, hogy 12:30-as körökkel kezdtem, és ez jobb volt, mint a tervezett. Az ilyesmiért a szervezet a végén meg nagy számlát tud benyújtani (a túl gyors kezdésért), de azért tartottam a tempót. A második körben máris utolért Dorner Laci a kettes csapat futója, aki nálam sokkal jobb futó, csak úgy elrobogott mellettem [a „kettes” csapat itt valójában a hármas]. Nagyobb előnyt vártam az első két számból, úgyhogy már le is mondtam arról, hogy az egyes csapat gyorsabb legyen a kettesnél. A tervek szerint Lacit féltávnál vártam, hogy leelőzzön. Addig egyenletesen nyomtam a 12:30-as köröket (4:45-ös ezrek), és minden körben intettem Lacinak, hogy hajra. És Ő jött is szépen fel rám. A második fele már kezdett nehéz lenni. Az edzésen futott leghosszabb távból tudtam, hogy 30-32 között kifogy az erő és a szufla, és így is lett. Jöttek a 13:30-as körök, a kisebb izomfájások, a melegérzet fontosságának megnövekedése, a gyomorból pedig összeugró jelzések jöttek egy kis fájással fűszerezve. Ilyenkor nagyon jól kell frissíteni! Szerencsére az út szélén állt Szabó Gábor, az 5vös 5km állandó bajnoka, és mindent adott ami csak kell: Coca-Cola, PowerGel, PowerBar körönként mást és mást. Így egy-egy kört mindig ki lehetett bírni, és bíztam abban, hogy a következő kör jobb lesz, a holtpont elmúlik. A 14-15. körben már nagyon vártam Dorner Lacit, meg láttam bemenni a parkba de kifele már nem. De ez egy másik történet, amit ő mesél majd el.
Az utolsó kört már rendszerint jobban bírja az ember, a cél közelsége sokszorozza a teherbírást, így újra 15 perc alá került a köridőm és mellette az eredményjelzőn megjelent, hogy befuthatok a célba, ahova Csuhai Sanyi és Bérdi Márk is velem tartottak. Ők egyébként útközben is sokat segítettek azzal, hogy drukkoltak. Végül a nyolcadik helyen zártunk a 34 csapatból. Az első egynegyedbe sikerült felkapaszkodni, ami nem rossz egy amatőr csapattól.
Ákos
Monty Polythlon II. (egyéb váltó)
Először is le a kalappal a csapattársak előtt, akik nekiindultak ennek az emberpróbáló versenynek. Én egy kisebb szeletet teljesítettem az ironmanból. 8 fős váltóban indultam, a kedvenc számomban, a futásban kellett bizonyítanom egy közel 18km-es távon. A váltótársak közül mindenki a tehetségének megfelelően választott sportágat. Vállvetve küzdöttek a legkisebb és a legnagyobb triatlonisták és a válogatott női csapat. Az elért eredmény magáért beszél, 11. hely (62-ből). Gratula minden csapattársnak!
Végeredménytől függetlenül, szerintem mindenki nagyszerűen helytállt és óriási tapasztalatokkal gazdagodott. Külön köszönet Dittének és Mózesnak a szervezésért és támogatásért.
Dénes
[Márk Monty Polythlon I. váltós beszámolójának folytatása]
Jó arcok társaságában gyorsan telik az idő; így volt ez most is. A rám váró félmaratoni előtt bámészkodhattam eleget. Megtudtam például, hogy aki szereti a szalonnát, az az IM-en is simán eheti, szép vékonyan szeletelve; meg hogy lehet csúnyákat mondani, ha a 150. km-nél nem talál meg a spéci szendvicsed meg löttyöd, amit hónapok óta terveztél nagy tudománnyal, és anyukának (feleségnek, barátnőnek, egyébnek) kellett volna átadnia neked, de ő már rég a többi pasit bámulta; meg hogy amúgy nem dobáljuk az ételt a földre, de IM-en igen és ez szociálisan tök elfogadott; és ha anyu mindkét keze tele van kulaccsal, akkor a dekoltázsa az egyetlen hely, ahova a banán fér és a 120. km-nél majd jól esik onnan kirágni. És még sok érdekeset megtudtam, de ezekkel nem untatok most senkit. Meg hamarosan már jött a futás rám eső része.
Kolos gyorsan fut. Emberi számítások szerint még pár percem lett volna zoknit húzni, ruhát igazítani, de Kolos már ott is volt és én már indultam is. Első kör: köszönöm, jól vagyok. Csak így tovább. Második kör: kicsit érzem a hasamat, de majd elmúlik. Harmadik kör: nagyon érzem a hasamat (értsd: görcsöl, teljesen felfújódtam). Negyedik kör (10 km): Gondoltam, belesétálok és akkor majd minden jobb lesz. Persze közben már kerestem a lehetséges helyeket, ahol gyorsan üríthetek. Érdekesek a stációk: először az volt a szempont, hogy találjak egy budit. Aztán alább adtam: valami olyan helyet, ahol nincsenek emberek. Aztán még alább adtam: olyan helyet kell találjak, ahol minél kevesebben látnak. A részletekkel senkit sem akarok elbűvölni most. Nagyon rövid gondolkodási idő után határozottan úgy döntöttem, hogy mára ennyi elég. A kör végén szóltam a többieknek, hogy talán én most kiállnék. Ez a kiállás csak a következő körre realizálódott, addigra Dénes már itt várt a váltóhelyen. Köszönöm Dénes.
Ezt a részét nem is ragoznám tovább, azt viszont igen, hogy Rózsa Sanyinak ezúton is és ismételten gratuláljak és őszinte elismerésemet fejezzem ki. Öregem, ez a csávó 10 liter izotóniással, sok dinnyével, banánnal, szőlőcukorral, pár energiaszelettel úgy abszolválta élete első triatlonversenyét, mint én oviban a rendszeres délutáni sziesztákat, meleg, késő májusi délutánokon: egy kicsit izzadt homlokkal, enyhén megtelt gyomorral, jóllakva, kedves pajtások társaságában, hazautazás előtt. A többi neki már csak részletkérdésnek tűnt. Ha megkérditek tőle (kérdezzétek meg), hogy „Sanyi, és mi volt a legnehezebb az egészben?”, akkor ő biztosan ezt mondja majd: „Hát korán felkelni meg Gyékényesre kijutni, meg.... hát, végül is ez, más nem.” Pfff. Mint én meg a cipőfűző-bekötés valamikor 6 évesen. Gratulálok Sanyi!
És köszönet az egész csapatnak, Dittének és Mózesnek a fáradhatatlan szervezésért!
Márk
Monty Polythlon III. (díjazott váltó)
Szevasztok! Én is csatlakozom az előttem már tollat ragadókhoz és nagy -nagy szeretettel és tisztelettel adózok Dorner Laci barátunk előtt !!! Szerintem önmagában is jelentős tett egy maratont lefutni , és Laci szinte már teljesítette is ezt az embert próbáló távot . Azért , hogy a gyomrában a különböző frissítőnek szánt táplálékok nem találtak maradást és ezért fel kellett, hogy adja a vége előtt egy kicsivel a futást szerintem senki nem rója fel bűnként . Laci kérlek emészd meg ,hogy ez most nem sikerült és adjon erőt neked a következő időkre sok jó teljesítmény eléréséhez !!!!!!!! Remélem azóta rendbe jöttél !! Kérlek adj hírt magadról! Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek aki segítette a közös munkánkat ! Külön kiemelve Ditte segítségét !!
Gratulálok a teljesítőknek ! Az én szememben mindenki egy kisebbfajta hőstettet hajtott végre ! HAJRÁ !
Az én beszámolóm Nem lesz hosszú ,de remélem tanulságos :
Az úszást olyan régen művelem, hogy sokszor gondoltam már arra ,hogy semmi nem tud meglepni. Tévedtem ! Az első pofon akkor ért mikor a rajtot követően meglódult a sok önkéntes bajnok jelölt és senkit nem kímélve törtetett a víz felé. A következő a könyökölés volt ami az első 3-400 métert keserítette meg . Ezt követően a víz és kb. 2000 méter azt nyújtotta amire számítottam. A víz fantasztikusan tiszta és magába fogadó volt . Kifejezetten jól éreztem magam a verseny ezen szakaszában . Sajnos 2400-2800 méter között jött egy kis holtpont .Azt gondolom, hogy ez annak volt betudható , hogy sok 4 km-es távot úsztam előtte medencében ( tehát a km-ek megvoltak bennem), de a végén nem úsztam 200-300 métereket időre és így pont az erő-állóképesség összekapcsolódásom elmaradt ! sebaj !!! Legyőzve a holtpontot az utolsó 1 km-t már igen jó tempóban tudtam teljesíteni. Az utolsó két kellemetlenség amit akár tapasztalatnak is betudhatok, illetve annak hiányát a következő :
1. találni kell olyan úszót aki hasonló sebességgel halad és lehetőség szerint vele együtt kell úszni
2. neoprén ruha a víz felszínén tart és a siklásban nagyon sokat segít ! Nem beszélve a melegítő hatásról!
Ezzel együtt remélem máskor is számítotok rám és én szívesen részt vennék a következő váltóban is. Annál is inkább hiszen a következő alkalommal a másik csapatunkat be kellene fogni!
Hát remélem használni tudjátok a későbbiekben az itt leírtakat.
András
Időben akartam kelni, hogy ne kelljen izgulni a rajtnál. Mikor ellőtték az úszást, elmentem betárazni az előre gondosan bekészített enni és innivalókat. Fél óránként egy adag kaja (zselé,műzli,powa'-bar,méz), óránként egy lityó víz vagy izó. Kisköre után többet engem nem vágnak át. Mire visszaértem, már mindenki engem keresett. András már 20 perce kiért a vízből, és sehol nem találtak a depóban...
Ebben a pillanatban leizzadva ültem fel az ágyamban. Két nap volt még a rajtig.
Aztán természetesen a rémálom majdnem beigazolta magát, pár perccel depózárás előtt sikerült a helyszínre érni kis konvojban való eltévedés után, de biztos ami biztos most Andrást is magunkkal vittük :)
Már előző nap előre mérgelődtem, hogy dombos a terep, amikor síkot ígértek, de végül még jól is esett kis változatosság ebben a 6 órás koncentrációban. A 6 óra (30kmh) volt egyébként a kitűzött cél, de hogy megnyugodjak, megelégedtem volna a 6-on túli de ahhoz közeli idővel is. A nyugtatásra szükség is volt, mert teljesen más csak magadért, mint a csapatért, és az egyesületért is küzdeni.
Sajnos az előzetes tervekkel ellentétben hamarabb beértem Nagyatádra mint a frissítőm, de szerencsére Dittéék kisegítettek. Azt hiszem végül is nem volt gyorsabb csak eltekerni a frissítőállomások mellett és sajátot felvenni, de így mindig tudtam mit kapok, és jólesett a pici baráti interakció 6000 pedálfordulatonként :) Az I-es csapatot sose tudtam hol jár, viszont Benedekkel és Timivel jó volt versenyezni, illetve a haveromat Lengyel Lacit most már 5-szörös Ironmant igyekeztem megszorongatni. Lélekben azért jót tett, hogy Mózest legalább elkaptam, aki az edzéseken rendre megvert, bár tudtam valószínűleg ő félretett még egy maratonnyi energiát. Nem akartam sokat kiadni, végig vártam, hogy jön a fal 110-130 környékén. A 4 évvel ezelőtt ironman próbálkozásom óta, nem tekertem egyben ennyit. De a fal nem jött, és az utolsó körbe fordulva olyan erő szállt meg amin magam is elképedtem. Hihetetlen mennyire fejben dőlnek el ezek a dolgok.
A módszer egyszerű volt. Ha jött a szél, kicsit lassultam, vagy elfáradt a kezem, le a könyöklőre, és tolni.
Amikor jöttek a fájdalom hullámok, (új nyereg ide vagy oda, csúnyán feltörte, a bokámat pedig a végén segítséggel kellett kifordítani az spd-ből) mindig elmormoltam párszor a Viktorral sűrűn emlegetett Ironman idézetet: "pain is about seeing how strong you are, mentally"
Sajnálom, hogy a végén Lacit belehajszoltam ebbe a versenybe, amit úgy gondolom hogy lelkiekben így is megnyertünk. Lacit saját hősi halottként tiszteljük! Azt a bizonyos 4! km-t még biztos sokszor felemlegetjük majd. De a kalapácsos ember már csak ilyen. Picit nem figyelsz és eltalál.
Nem igazi hős aki nem esett el még Nagyatádon!!!
Ettől függetlenül igazi kőkemény ember, és maximális riszpekt mindenkinek akik végigcsinálta!
patki(r)
Mindenkinek nagyon köszönöm a kedves, aggódó szavakat és persze a kórhái látogatást is, most már minden rendben, a lelki sebeken kívül semmi gond nincs. A dolog váratlanul történt, mivel úgy éreztem, a futással nem volt gondom. De 1,5 körrel a vége előtt úgy elszédültem, hogy nem tudtam a pályán maradni, és abba kellett hagynom, pedig a lábam még bírta volna. Kórházba vittek, infúziót kaptam, azt mondták, hőguta volt, de másnap kiengedtek, és az eredményhirdetésen már ott lehettem, ezúton is gratulálok a MP váltóknak, és Rózsa Sanyinak külön is. Jövőre (ha kapok még lehetőséget) igyekszem fényes revansot venni, tehát semmiképp nem adom fel. Még egyszer bocs kedves csapattársak, de lesz még jobb is!
Mindenesetre SAPKA és FRISSÍTÉSMÓDSZERTAN 2007 kampányt indítottam (magamnak).
Köszi a szurkolást és a szervezést! (És Ákoséknak, akik elhoztak)
Laci
Egyéni indulók
Én is szeretnék gratulálni mindenkinek, aki Atádon rajthoz állt, és köszönetet mondani a Székely családnak a rengeteg segítségért. Elkészítettem a beszámolómat, s remélem, hogy zöldfülű triatlonosként elnézitek nekem, hogy nem a „nagy” tapasztalataimra és bölcs meglátásaimra hegyeztem ki.
Hát nem könnyű belekezdeni… A verseny rajtjánál nem volt időm ennyit tétovázni, hiszen a 6:40-es depó zárás előtt 1 perccel érkeztünk meg autóval Nagyatádról. Dittééknek köszönhetően azonban a kerékpárom már ott várt a depó bejáratánál, így a verseny aznapi első kritériumának sikerült eleget tennem. Az Office Depót kivéve még életemben nem jártam ilyen helyen. Sok színes kerékpár, sisakok, szaladgáló békaruhás emberek, amit akár órákon át el tudtam volna nézni. Sajnos az adrenalint fokozó hangos zene, és a bemondó figyelmeztetése: „fejezzük be az úszásra történő bemelegítést”, visszazökkentett a valóságba. Elég hamar kiismertem magam a kerékpárok rajtszámok szerinti elhelyezésében, de talán fölösleges is mondanom, hogy sok keró között csak egyetlen szabad hely volt, ami történetesen engem várt. A többiek által hátrahagyott felszerelésekből próbáltam kikövetkeztetni, hogy mit kell otthagynom, s mit kell magammal vinnem. Szerencsére Mózes 1 évvel ezelőtt írt beszámólójára emlékezvén igen könnyen azonosítottam a szinte minden és mindenki felé tökéletesen nyitott öltözősátrat. Már csak 5 perc van hátra a rajtig – figyelmeztet a hangosbemondó. Szerencsére csak „shorty” neoprémesem volt, így azt kb. 1 perc alatt fel tudtam rántani. El sem tudom képzelni, hogy ha nekem is Predátor jelmezem van, mint Márknak, akkor mikor tudtam volna a vízbe gázolni. Már majdnem kész vagyok, csak ott van még 3 táska az oldalamon. Ezektől valahogyan csak meg kell szabadulnom! Bevallom, hogy itt már idő hiányában nem tudtam tisztán logikai elvekre alapozni. Egy sárga szatyort azért a hónam alá csapva futva indultam a tó felé. Úszóruha rajtam, chip a bokámon és a sapka is oké. Sajnos a vazelinezésből nem lett semmi, de ez a legkevesebb: sikerült a rajthoz állnom. No, nem kellett sokat izgulnom és tervezgetnem, mert úgy 15 másodperc múlva ellőtték a rajtot. A vízbe futásnál a megnyugvás (hiszen elértem a rajtot) és a víz hőmérséklete miatti aggodalom viaskodott bennem. Belegázoltunk a vízbe, és örömmel vettem tudomásul, hogy ez bizony úszásra kiválóan alkalmas. Ahogy először felbukkantam a víz felszínére, valami fájdalmas felismerés hasított belém. Nincs rajtam az úszószemüvegem, és nem is tudom, hogy hol lehet. A chip, a sapka, a ruha: ez már így izgalmi állapotban megtöltötte a memóriámat. Két igen kétségbeesett tempózás után rájöttem, hogy a fejemen van, csak a nagy sietségben elfelejtettem lehúzni a szememre. Miközben a többiek soroztak ahol értek, én nagy nehezen felraktam a szemüveget, és néhány tempó után egyértelművé vált, hogy kis igazítás után már egyenesben vagyok. Terveim szerint gyorsúszással szerettem volna abszolválni a távot, de kb. 5 csapásnyi, elkeserítő kísérlet után letettem róla. 4-5 kartempót követően ugyanis mindig valakinek a hátán, vagy hasa alatt voltam. Természetesen a mezőnyre merőlegesen. Nem beszélve arról, hogy amikor felnéztem néhány mell-tempó erejéig, totál dezorientáltság jellemzett. A mellúszás végül is jó, mert az ember nem veszti szem elől a célt, lehet bámészkodni, figyelni a mellettem elhúzókat. Az első kör után nagyon meglepődtem a jó eredményemen (40 perc), ami megnyugvással töltött el. Hát az úszás ennyi volt. 1:24 lett a végeredmény, ami álmaim eredményétől is sokkal jobb, hiszen nem igazán reméltem, hogy 1:35-nél tudok jobbat.
Ahogy a vízből kijöttem nagyon megörültem az ismerős arcoknak: Andrásnak és Márknak. Márk mindent elmondott, mit is kell a továbbiakban tennem, sőt a kerékpár megkezdése előtt a szatyraimat is oda tudtam neki adni. 6 perc depózás (most már mint egy profi, úgy használom ezt a szót) után megnyugvással és örömmel ültem a bringán. Többször elhatároztam, hogy ha az úszást sikerrel, a szint időn belül teljesítem, akkor az egóm már nullszaldós. A kerékpározásnál két fontos bölcsesség lebegett a szemem előtt: 1. az ironman a táplálkozás tudománya, és 2., az úszás, a kerékpár és a félmaratoni csak az utolsó 21 km bemelegítéseként szolgál, vagyis addig semmit sem csinálunk erőből.
A fentiek jegyében minden frissítő állomás között elfogyasztottam egy kulacs izotóniás italt, amit a magammal vitt Decathlonos csemegékkel egészítettem ki. A kerékpározás hosszú volt, ezért megpróbáltam magam szórakoztatni: pl. kitartással figyeltem az Ötvöskónyi fő utcáján kerítést építő szakit, aki nagy odaadással és szemmellátható szakértelemmel építette a kerítése betonaljzatát. Amikor először odaértem még csak kb. 3 méter volt kész, a második körnél már kb. 6, míg a harmadikra szinte befejezte az egész utcafronti kerítésrészt. A bringa időm 6:27 lett, amit a köridők alapján igen egyenletes tekeréssel csináltam: kb. 28,2 km/h.
A futáshoz érve már megnyugodtam. Előre kigondoltam, hogyha a futásig eljutok, akkor ebben a számban már nem vérezhetek el: végigmegyek. Tényleg igen érdekes a kerékpár után futni. A korábban már beidegzett futósebességet a hosszú kerékpározás, és a pályán futók változatos tempója miatt szinte lehetetlen volt megtalálnom. Így utólag a köridőimet megnézve nagyon elcsodálkoztam az igen változatos időkön. De ez akkor ott nem is érdekelt, nem igazán figyeltem rá. Végig akartam csinálni. Meleg volt. Az első néhány kör után szinte valamennyi frissítő állomásnál megálltam, vagy kocogva ittam egy pohár izotóniás italt, ahol pedig volt, elvettem egy banánt vagy dinnyét, illetve belemarkoltam a szőlőcukorba. Folyamatosan ettem és ittam, s csak később a többiek beszámolói után jöttem rá, hogy ez a verseny a gyomor próbája is volt. A versenyközpont távolabbi részén található frissítő állomáson már két szelet dinnyéket kértem, amit szőlőcukorral és izotóniás itallal együtt nyakaltam. Nem is merem kiszámolni, hogy összesen kb. hány liter izotóniás italt, dinnyét, banánt és szőlőcukrot fogyasztottam a versenyen. A futás is lement: 4:26.
Hát ilyen volt életem első triatlon versenye. Az izmaim és a gyomrom terhelhetősége engem is meglepett. Azt hiszem mentálisan hatalmas felszabadulást jelentett a verseny alatt, hogy semmiféle komoly elvárásom nem volt a teljesítményemmel kapcsolatosan. Már kicsit félek is egy következő versenytől, hiszen hajlamosak vagyunk a már korábban elért eredményeket alapnak tekinteni, amit mindenképpen meg kell döntenünk. Megfeledkezvén arról, hogy egy ilyen teljesítményt számos tényező befolyásol.
Sanyi
Legtöbbször a versenyek hangulata szokott lenyűgözni. Márpedig az Ironman-nak egészen különleges hangulata van. A helyszín jó messze van mindentől, úgyhogy aki akkor idegen ott jár, az nagy valószínűséggel ide jön. A végére ismerős lesz mindenkiből.
Azután eljön a verseny napjának reggele. Bicikliket szállító autók vonulnak a pirkadó hajnalban a Somogyi dobok között. Felszáll a reggeli pára, kivilágosodik, egyre többen vannak. Látszik, hogy valami nagy dolog készül a környéken.
A Gyékényesi tóhoz érve már nagy a sürgés-forgás, izgalom, készülődés. Körültekintve meg is szeppenek, hogy mit keresek én itt ennyi sportember között. Szerencsére nincs sok idő ezen aggódni, hiszen hamarosan depózni, majd az úszáshoz becsekkolni kell.
A pörgős zenék, az egyre fokozódó feszültség még az esélytelenek nyugalmával érkezőt is felpörgeti. Felhangzik a végső visszaszámlálás, majd ágyúlövésre nekilódul a mezőny és a mindenki a tóba veti magát. A profik neoprénben mennek, de a víz anélkül is teljesen kellemes hőmérsékletű.
Az úszás közben a nap is kisüt, a vízből kijövet már a levegő is kellemesen meleg. Hamar neki is lódultam a biciklizésnek. Útközben megjegyezte valaki, hogy enyém a legjobban felszerelt bicikli: a vázra ragasztott csokikra gondolt. Az Ágneslaki arborétum talán a biciklispálya legszebb szakasza. Ide még versenyen kívül is érdemes lenne valamikor eljönni. Csak ne volna olyan messze...
A pálya mentén mindenütt lelkesen biztattak bennünket. A falvakban a helybeliek, a tóparton a horgászok, még a magaslesen megbúvó versenybír is. Elég messziről szemet szúrt sárga mellényében. Ötvöskónyiban látványos színfolt volt a pom-pom-lányok csapata. Belegben a gyerekek hol kulacsot, hol csokit kunyeráltak. Sajnálom, hogy az utolsó körben nem adtam oda nekik valamelyik megmaradt csokimat, pedig akkor már megtehettem volna.
A rövid futópályán annyian voltunk, hogy végig ismerős arcok jöttek szembe, és a szurkolók között is mindenki biztatott. Ez a legjobb ebben a versenyben, hogy mindenki biztat mindenkit. A termálfürdő körüli parkban olyanok is végigülték a versenyt és minden körben buzdították a résztvevőket, akiknek valószínűleg nem is volt ismerősük az indulók között. A legnehezebb dolguk talán a kerekesszékeseknek lehetett, hiszen folyton kerülgetniük kellett a futókat.
Olyanokkal is találkoztam a szurkolók között, akiket teljesen máshonnan ismertem, és nem is tudtam, hogy van traitlonozó családtagjuk,ismerősük.
Olvastam egy futásról szóló cikkben, hogy Nobel-díjas vagy olimpiai bajnok nem lehet bárkiből, de maratonista kis elszántsággal igen. Ezt én kiterjeszteném az ironman-ra is. Ha én megcsináltam, szerintem bárki meg tudja csinálni.
Gratulálok leginkább Rózsa Sanyinak kitűnő teljesítményéhez, meg a váltók valamennyi tagjának. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy részese lehettem egy ilyen remek versenynek.
Kocsonya András
Aki tőlem egy élvezetes és pozitív Ironman-beszámolót szeretne olvasni, kattintson ide: http://polythlon.elte.hu/index.php?option=com_eventlist&Itemid=47&func=details&did=131
Először a száraz tények. Az úszás magamhoz képest jól sikerült (1:19), 12,5 percet javítottam a tavalyi eredményhez képest. Az első depó feleannyi időt vett igénybe, a kerékpár (6:30) 50 perccel volt jobb, a második depó is rövidült bő 10 percet. A futásra 8 óra körül szerettem volna kimenni, ez is sikerült (8:02). A futás viszont reménytelenül ment, 3 körhöz több, mint 65 perc kellett, ami 5,5 óránál is hosszabb maratont vetített előre, rosszabbat a tavalyinál is, de főként teljesen értelmetlen vánszorgást. Úgy döntöttem befejezem. Ennyi.
A fentiek alapján az idei ironman-próbálkozásomra azt is mondhatnánk egyszerűen: nem sikerült. Talán néhány tanulságul szolgáló részletet mégis leírok, hátha másnak segít.
Előzetesen annyit, hogy tavaly lényegében edzés nélkül (átlagosan heti egy-két rövid futás és a triatlon-versenyek) vágtam neki a „nagy távnak”, idén viszont igen sok időt sikerült a felkészüléssel töltenem. Januártól átlagosan heti 9,5 órát edzettem, majdnem 40 kilométert futottam, bicajjal mentem 62-őt és még úsztam is 2,5-et. Ezen belül a versenyzésből sem volt hiány: a tavalyihoz hasonló duatlon-triatlon sprint távú (5/20/2,5 ill. 0,75/20/5) versenyeken kívül egyre több rövid távot (10/40/5 ill. 1,5/40/5) teljesítettem, és erősödtem a középtávon (2,25/80/20). Teljesítettem két maratont, végigkapaszkodtam a Kékes-csúcsfutást (11,6 km, 671 m szint), a Tour de Pelson körbetekertem a Balatont (200k), és idén először vettem részt a Balaton-átúszáson (5,2k).
Azt hiszem fontos, hogy idén a mentális háttér is teljesen másként alakult. Tavaly elhatároztam, hogy ezt megcsinálom, semmilyen más cél nem volt, mint ahogy teljesen kezdő triatlonosként vesztenivalóm sem. Most, egy ironmannel a hátam mögött új célt kellett keresni. Egyrészt, ahogy mondani szoktuk, a triatlon nem a versenyről, hanem az edzésekről szól, ezt sikerült megvalósítani. Másrészt magán a versenyen azt tűztem ki, hogy egyfelől az időmön fogok jelentősen javítani, mondjuk 12-12,5 óra között lenne jó beérkezni, másfelől pedig lehetőleg nem totális KO-ban, nem teljesen kikészülve kellene átlépni a célszalagot.
Sok-sok szervezés közepette indulunk el Atádra – tavaly kis családom csak velem foglalkozott, idén 16-an vettünk részt egyéniben és váltóban – késve és több dolgot elfelejtve. Öreg este jutunk ágyhoz a gyönyörű és kényelmes gyékényesi szálláson, de pont 2,5 órával kevesebbet alszom, mint tavaly. Semmit. Reggel azért frissen ébre.., bocsánat, kelek fel, saját indulásommal minden rendben megy, tudom már mit hova és hogy, csak egy kis tea hiányzik, ami tavaly jó volt. A víz finom és kristálytiszta, a levegő kellemes, és a most vett neoprénben sem fogok majd fázni.
Az indulás izgalma, a vérpezsdítő zene már ismert, mindenki komolyan készül a megmérettetésre (csak néhányan viselkednek, ugrálnak esztelenül, nem bírják a feszültséget). Ez nem is vicc, ez egy fizikai, lelki és szellemi kihívás, mosolyra vesszük, de nem játék. A rajt után lassan hangolódom rá az úszásra – sprint távon kb. a felénél, de ez itt nem akkora gond –, beállok egy nyugodt tempóra. Az első kör felénél észreveszem, hogy a körülöttem úszókat a víz alatt is tisztán látom, gondolom itt az ideje, hogy megtanuljak lábvízen úszni, úgy is spórolni kellene az energiával. Próbálom lehagyni a többieket, akit nem megy, az után állok be. (Még arra érdemes figyelni, hogy ne cikk-cakkban ússzon az illető, mert akkor azt bizony ketten tesszük meg.) Az olcsó neoprén sajnos kicsi is, nyakban és vállban kidörzsöl. Megpróbálom kinyitni, de akkor kétszeres ellenállással úszom, és semmi melegítés. Az első alkalommal visszakapcsolom, majd kibírom a dörzsölést. A vízből frissen szállok ki, Ditte filmez (vagy ezt csak utólag tudom meg?), a sátorban Márk vág hátba: mindketten milyen gyorsak voltunk! Ez igaz, csak persze ő 22 perccel később indult, most viszont sajnálja, hogy nem jöhet tekerni. (Ahogy az időfutamról lekésőknek mondják: „Jövőre!”)
Pörgetem a depót, jó bicajra szállni, és idén több hosszút is mentem. Dittéék szurkolnak, jól esik. A technikain viccelődtem az időjóváírással, eddig mindig elkerült, most jött a vonat. Tkp. nem baj, az összidőbe nem számít bele ez a plusz pihenő, még jó is. Később este Patki mondta, hogy ő is látott a sorompónál, de elszáguldottam. Ezt itt én nem érzem, azt tudom, hogy jobban megyek mint tavaly, de kényelmesnek tűnik. (A pulzusmérőm szerint az első 30 kilin 85%-on tekertem – míg az úszásom átlaga 80 alatt maradt – ez azt hiszem figyelmeztethetett volna.) De azt még én is észreveszem, hogy Segesd környékén utolérem a 10x-es ironman Lindenmayer Jánost (Jonnyt), aki meg is kérdezi, minden rendben (?). Sajnos (azt hiszem sajnos) elengedem a fülem mellett a féltő célzást, és vidáman megyek tovább (mint vándordiák korában Megyeri..).
Az első 80 kilit 2,5 óra alatt abszolválom, ez 31 km/h feletti átlag. Pont olyan rossz, mint amilyen szép (e kettő néha együtt jár..). A második kör után, 110k felett el is fogy a szuflám (bizonyos értelemben már itt elvesztettem a versenyt), próbálok pihenni, fókuszálni, enni, de semmi sem segít. Előtte még a boxutcába is kimegyek, hátha a többiek tudnak segíteni, de ezen ők sem. Hiába iszom elég izotóniás italt, hűtöm magam rendszeresen. Végső elkeseredésemben úgy döntök, biológiai fegyverhez nyúlok: a frissítőnél életemben először a számba veszek egy energiaszeletet. Éppen csokis, ami nekem gyors problémákat szokott okozni, de most szerencsére nem. Viszont változás nincs, úgy látszik a kishurok után visszamegyek a versenyközpontba, kiszállok. A kanyar előtt mégis meggondolom magam, kitekerem még ezt a kört, legyen meg a részidő. És akkor – cc. 5-6 km után – hatni kezd az energiaszelet. Még nem gyorsulok, továbbra is 20 km/h
