Versenykiírás: http://www.futanet.hu/verseny/2007/plus/fr_plus.html

Eredmények: www.futanet.hu/kereso/s_plus.php

Maraton egyéni (42,195 km):
- Arany Dénes 3:27:00 (férfi3 30. hely)
- Rózsa Sándor 3:36:42 (senior1 98. hely)
- Kocsonya András 3:54:20 (férfi4 168. hely)
- Kiss Bence 3:55:29 (férfi2 40. hely)
- Fröhlich Georgina 5:30:02 (női3 57. hely)
- Juhász Hajnalka 5:31:00 (női2 27. hely)

Maraton-váltó (42,195 km):

- Mignonik (Bérdi Márk, Márkus Emese) 3:15:48 (19. hely)

Képek: kepek/main.php?g2_itemId=4350

www.futanet.hu/verseny/2007/plus/kepcsa.html

Beszámolók: www.futanet.hu/verseny/2007/plus/beszamolo.html

Egy félmaraton, triatlon rövid táv és 4-5 órás hosszú bingázások után, úgy éreztem, hogy már készen állok egy maratonra. Indultam hát a Bp-i maratonon. Elsősorban a megfelelő energiabevitelre koncentráltam, egy menet közben elfogyasztott energiaszelettel. A probléma csak az volt, hogy evés közben nehéz levegőt venni, ill. futni, de megoldottam. Később, már alig tudtam megállni, hogy ne egyek. Valamint, minden frissítőnél megittam egy pohár vizet, meg izot. Féltávig egész jól ment minden. A gondok csak később kezdődtek. 30 km-nél a lábaim teljesen felmondták a szolgálatot. Megálltam párszor nyújtani, de semmi sem segített. Utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy tettem meg az utolsó 10km-t, de valahogy begyötörtem magam a célba. Utána jól esett a szieszta a Ligetben.

Gratulálok minden csapattársnak!

Dénes

Egy nappal az esemény után – talán sok minden megszépült és elmosódott, de tulajdonképpen még viszonylag élénken él bennem az élmény és azt hiszem egyes epizódokat soha nem fogok elfelejteni.

Életem első maratonja. Ehhez mérten megfelelően rázós és épphogy szintidőn belüli – vagyis nagyon-nagyon hosszú.

Sok mindenre gondoltam előtte, hogy milyen lesz, nagyjából sejtettem is, hogy miféle próbatétel lesz, és hogy mennyire meg tudja törni az ember akaratát a fájdalom. Teljesen beigazolódott, amit gondoltam, pluszban további tanulságokkal szolgált az emberi test és lélek működésével kapcsolatban, amiket nem árt észben tartanom – folyamatosan.

A verseny szervezése, az útvonal, a körülmények mind nem volt meglepetés, hiszen már futottam utcai futóversenyt a BSI szervezésében. Aszfalt, aszfalt és aszfalt. Körülbelül ezzel jellemezhető a pálya. Hídon, felüljárón fel-le, HÉV-mellett, Budai- és Pesti rakparton róni a kilométereket napsütésben, melegben. Egészen a 38. kilométerig nem hittem, hogy lefutom, hogy képes leszek rá, és nem ér utol a busz – mikor már „csak” 3 kilométer volt, kezdtem bízni benne, de még nem egészen hittem, mikor már csak egy kilométer, már nagyon szerettem volna, vártam, mint valami megváltást, vagy mint a kisgyerekek a karácsonyi ajándékot. Amikor ott volt előttem a célkapu, az hihetetlen volt – akkor meg az volt hihetetlen, hogy vége van, hogy megcsináltam. Boldog voltam, hogy teljesítettem és megszabadultam ettől a tehertől, ami már hetek óta a lelkemen ült.

Előtte éjszaka alig bírtam aludni, már korán felébredtem, jobban izgultam ezerszer, mint bármelyik szigorlatom előtt.

A startnál beálltam a mezőny végére, hogy még véletlenül se érjen meglepetés. Indulásnál elég gyorsan kezdtem futni, elkezdtem leelőzni az embereket. Aztán megpillantottam a 4: 30-as iramfutó tábláját magam előtt, ami – akkor – nem is tűnt olyan vészes tempónak. A terv természetesen az volt, hogy nincsen terv, de kósza gondolatok röpködtek a fejemben, hogy mégis miféle tempót kéne/vagyok képes futni. A 4:30-as iramfutó követése ment egészen az Andrássy út végéig, onnan elkezdett távolodni… És aztán csak nőtt és nőtt a távolság. Olyan 12 km-ig nem is éreztem semmiféle fáradtságot, szomjas sem éhes sem voltam, az indulás előtti órákban megivott fél liter izotóniás ital jótékony hatásúnak bizonyult, illetve tapasztalataim alapján ez kb. az a távolság, amit könnyen ki lehet bírni mindenféle frissítés nélkül. Kb. 12-nél ittam először vizet, s a felszolgált „izotóniás” italból, amitől 1-2 frissítő-állomás után meg is undorodtam, úgyhogy kb. 16 km-től csak vizet ittam, ezenkívül a magammal vitt zselékből egyet megettem. Az elég jól feldoppingolt – lehet azért tetszett annyira a Margitszigeti szakasz – de amúgyis az volt a legszebb és a legcsendesebb – ott teljesen megnyugodtam. Ez a kellemes nyugalom kb. a 21-22. kilométerig tartott, valahol a Szentendrei úton és az óbudai kis utcákon ért véget. Még a 23. km is viszonylag elviselhető volt, de onnantól szépen elkezdett romlani – 24. km után kezdődött a mélypont, és innentől csak egyre mélyebb lett… A 24 és 26 km-es szakasz azért is volt kiábrándító, mert folyamatosan szembe sütött a nap, és nem láttam normálisan, és akkor volt szerintem a legmelegebb is – kb. 1 óra körül lehetett. Akkor már jócskán lelassultam és elfáradtam, jó sokan leelőztek addigra – igaz, az emelkedőkön sikerült mindig a hátrányomat lefaragni, egy-két embert beérni. De a mezőny vége felé voltam eléggé, s az üres úton, a tűző napsütésben, itt-ott egy-egy előttem vánszorgó emberek csoportja láttán az volt a benyomásom, mintha ez az egész teljesen valószerűtlen lenne, a valóság, és a világ eddig megszokott minden elemét hiányolja ez a helyzet, s valami olyasmi érzés fogott el néha, mintha valami őrült sci-fi-be csöppentem volna bele, és már rég kihalt az emberiség, már csak az előttem vánszorgó pár példány maradt meg belőle. Persze nevettem magamban ezen a gondolaton, hisz’ tudtam, hogy ez a valóság. De rendkívül komikusnak és fanyarnak tűnt - főleg úgy, hogy én is a részese vagyok …

Természetesen ezekkel az emberekkel sorsközösséget is éreztem, mint akik egy nagy szörnyű dolognak a részesei – másrészt elég sokáig néztem ahhoz őket, hogy mindegyiket megjegyezzem. Egy-egy mellettem elfutó, egy-egy szó, amit hozzám szóltak, a neon-zöld és szürke, a halvány barackszín és a pasztell lila, a sötétkék póló Masters felirattal a hátán – mind-mind egy-egy időben nagyon hosszan kimerevített képkocka részletei. A 30-as km-nél eszembejutott, hogy csak most kezdődik a maraton… És valóban úgy is volt. Ekkor a 24. km-kori önmagam álomnak tűnt, és az előttem lévő 12 kilométer magának az örökkévalóságnak. Az érzés ismerős volt, csak máshonnan és kicsit más formában. 30. és 32. km között viszonylag maradt az érzés, csak az idő telt. A 32. még elkeserítőbb, hogy még kereken 10 km, ami ezerszerese az első 10-nek.

A 35.-nél a „már csak 7 km” felüdítőnek szánt felszólalás rettenetesen fájt, teljességgel kétségbeejtő volt, hogy még ennyi van hátra… Aztán vége lett a rakpartos szakaszoknak is, ami kész felüdülés volt, legalább gondolatban nem tűnt már olyan távolinak a cél. A Nyugati téri felüljáró magam mögött tudása a szenvedések utolsó szakaszába érkezését jelentette félmaratonos tapasztalataim alapján, bár a hátralévő 4 km sokkal borzalmasabb volt, mint akkor a hátralévő három. Szerencsére 39-es és 40-es tábla nem volt – vagy csak nem láttam – utána már csak 41, és a Városligetben az utolsó 1-nél arra gondoltam, hogy ez az egy km már nagyon kevés, ez már semmi, az kicsivel több már csak, mint két kör a BEAC-pályán. Azt már akárhogyan is, de végig tudom futni, a végén a 195 m meg már csak gyerekjáték. És futottam, és vártam, hogy mikor jön a célkapu – és egyszercsak ott volt. Fantasztikus volt.

Hajni