Ironman hangulat - elsőre
Gondos, hosszúra nyúlt pakolással kezdődött minden még csütörtök este, amit egy nehéz éjszaka, aztán álmos, kicsit beteges tekintet és a megfázást enyhítő elsősegély, gyors, de bőséges reggeli, a „vajon betettem-e a táskába” kérdése, ki, majd újra bepakolás követ péntek reggel egyetlen pillanat nyugalommal vegyítve: leülök a földre két táska és a hálózsák közé és számot vetek. A neoprén! És még ott figyel a sisak is! Ők még velem jönnek! Ellenben a pizsama és a fogkefe már mellékes, sajnos a helyükön maradnak.
Indulás! Öt perc múlva ott kell lennem a megbeszélt helyen! Az ajtón nem férek ki, fennakad a sisak, a táska, idegesen ledobom az összes cuccot, egyesével kidobálom, kijutok, bezárok, rohanok. Csak két percet kések, robogunk is tovább. Pár óra múlva már Nagyatádon találjuk magunkat, berobbanunk az expóra, ahol a rengeteg ember testmelegében sokkal inkább a fílinget szívjuk magunkba, mint vásárolunk. Lezajlik a csapat tréning, megvan a hangulatgyártás, végre én is egy saját csapatpólóban feszíthetek a képeken, sőt elég sután és a lehető leggyorsabban, de én is bemutatkozok… Filmszakadás... Még emlékszem egy költözésre, a cuccokat egy másik szállásra visszük, már nagyon éhesen és fáradtan, este 9-kor végre egy étterembe is eljutunk, ahol magamba öntöm a sokáig készülő, de annál finomabb fokhagymalevest, aztán kábulunk az ágyba, hálából legalább igyekszünk nem felcsörömpölni az egyéni indulót, a váltó tagokat és segítőket, de nehezen megy az éjszakai akklimatizáció és borzasztóan nyikorog a lépcső… A diszkó fényei és a sok sietség gyorsan álomba csábítanak, bár az sajnos nem tart sokáig. Többször felébredek, egy hosszabbat virrasztok és szinte már ébreszt is a telefonom. Reggel fél 6. Nehezen mozog mindenki, visszahúz az ágy, de legalább kék az ég és valahol a horizonton botorkál a régen látott nap is.
Még két perc van a rajtig: ezt látni kell! Rohanás papucsban a part felé, – no, ezt mégsem kellett volna – megfájdul a bokám, már csak csoszogok, de odaérünk. Rengeteg ember tolong, szól a zene, kezek a magasban: mindenki tapsol vagy fényképez, feszeng az egyéni indulók hada: a versenyképesebbek a lábukat a vízbe mártogatják, barátkoznak vele. Egy izgatott versenyző „beugrik”, nekirohan a tónak (a közönség megértően nevet), majd csalódottan visszafordul, de már nem ér vissza az eredeti helyére, közben eldördül az ágyú.
Egy pillanat alatt oldódik minden feszültség, helyette feszül minden izomszál, az agyat kicsit lehűti a víz, de attól még erősen koncentrál. Azé is, aki már a habokat szeli, de a parton maradtak körében is érezni az erőltetett nyugalommal kevert összpontosítást. Szerencsére nagyon gyors Gyula és pár percre leköti a figyelmünket az első forduló. Engem megint kiráz a hideg: 24 perc első körön! Forog a világ velem, már a biciklis rajtnál drukkolok, és szinte rögtön ezután startol a csapat. Öltözök, megmártózom, tesztelem a neoprént, szerencsére jól működik. Most már én várakozok, nem mártogatok, már nem tervezek, nem piszkálom a ruhát, melegem sincs benne - meglepően, csak ácsorgok, várok, hunyorogva igyekszem kiszúrni a zöld IM úszósapkás lányt, akit majd váltani kell; nincs könnyű dolgom. Egyre idegesebben tekintgetek az órámra, igyekszem elhitetni magammal, hogy minden rendben van és minden menni fog. Jön a társ. Kicsit zavarodott, szegényt vissza kell küldenem, mert nem ment át a chippel a kapun, nyugtatom, hogy nincs baj. Chip a lábamra, neki a víznek, csobbanás, nem érzek semmit, az nem hideg és nem meleg, pont olyan, amilyennek lennie kell ilyenkor, és úszok. Úszok egy darabig, talán sajnos túl lazán és túl sokáig is, de legalább élvezettel. A váltástól kicsit megkönnyebbülök, kicsit ejtőzök a Polythlon sátor alatt, töltődök, aztán váratlanul megint mennem kell, de jobb is így, a spontaneitás és meglepetés erejével. A váltósok enyhébb nyugalmával a bicikli is külön öröm. A lehető legnagyobb élvezettel, de a kezdődő lábgörcs már jelzi, hogy mindent megteszek. Szemből, sőt hátulról (!) is érkezik ismerős, még intenek is néhányan, természetesen én is jelzek nekik.
Innentől kezdve egyre több helyen megfordulok: a WC és sátor közötti stagnálást már valami sokkal izgalmasabb is kiegészíti. Lassan minden ismerős arcot kiszúrok a futó körön, aggódom értük, szurkolok nekik – egyelőre csak kívülről –, tapsolok és mindenkit a nevén szólítok, megpróbálom kiszakítani őket egy pillanatra a befordulásból. Végre megnézem magamnak a hétszeres magyar bajnokot is, de, ami még ettől is sokkal szebb és érdekesebb, többen együtt fogadjuk Gyulát a célban. Aztán persze sorban a többieket. De addig még elhangzik egy pár „Hajrá Detti”, „Hajrá csajok!”, „Fel a fejjel, Kristóf!”, „Jól tolod Lali!”, egymás között pedig egy „Hova tűnt Mózes?!” vagy egy „Nóri kissé feszült…” mondat is. Akihez még utolsó szereplésem előtt hozzáférek, annak izzadt testét megpaskolom, csak bambulok a kitartásukon és erejükön; hiába, ők tényleg vasból lehetnek.
Futni egy hülye romantikus mosolyával indulok, a most már nekem szurkolók mellett elhaladva léggitározok és még a zenét is élvezem (szól egy kis Jacko!). Megfutom a köreimet, előzetes kinyilatkoztatásomtól is jobban teljesítek, közben az ég is sírva fakad baromi nagy örömében és folyamatosan frissíti a még pályán körözőket. Nem gáz, persze én megint nagyon könnyen beszélek, 40 percen belül eltűnök a láthatárról, utolsó emberünkhöz már szárazan térek vissza, szegény még mindig tolja, akár csak az eső. Aztán a MeNŐKhöz egy kicsit talán méltatlanul, az elázástól óvakodva egy polifoammal a fejünk fölött 12 óra 14 percre mi is befutunk. Elsőre rendben van ez. Nagyon is. Az élmény mindenképpen! Legalább már negyed részt Ironman vagyok, van egy kicsi belőle tetőtől talpig: a lábujjam végétől a lábaimon és karjaimon át a fejem tetejéig mindenhol.
Rusz Ági
