Egyszálfürdőgatyás amatőr fél-ironman - 2006 Fonyód
Ez volt életem negyedik triatlon versenye, kb. két hónapja triatlonoztam. Igazából már június elején elhatároztam, hogy megcsinálom az Ironmant, azonban egy kedves edzőnő barátom, Anikó, finoman megjegyezte – miután észrevette, komolyan beszélek – „Az még neked túl sok lesz, gyenge vagy te ahhoz, inkább próbáld ki a felét!” No, de akkor még semmit sem tudtam a fonyódi versenyről, voltam néhány sprint távú triatlonon (750/20/5), tudtam, hogy az olimpiai táv annak a duplája (1500/40/10), de mi van még az ironman előtt? – És akkor megtaláltam Fonyódot, ahol a táv 2500 m úszás, 80 km kerékpár és 20 km futás! Tényleg kihagyhatatlan próbatétel.
Beneveztem, gondoltam az úszással nem lehet baj (ki ne úszott volna ennyit medencében), a kerékpár húzósabb, de ennyit megtettem már gyerekkoromban is, a futással viszont az a gond, hogy soha nem futottam még félmaratont, edzésen sem. Így a hátralévő egy hónapba beiktattam egy 20 kilis edzést, amit sikerült abszolválnom. Minden feltétel egybe volt: elmúltam 20 éves (de mennyivel!), 4,5 órán belül meg tudom csinálni az úszást és a kerékpárt (ennyi volt a szintidő), vettem kerékpáros táskát és szerelőkészletet, no meg egy egyszerű biciklis felsőt, hogy legyen hátsó zsebem.
A verseny napján hétágra sütött a nap, izgatottan raktam össze, mi is kell egy ilyen hosszabb távú versenyhez (még az is kérdés volt, vajon közben hogy lehet, lehet-e WC-re menni). Sok holmim nem volt, s bár az én 60 ezres bicajom az alsó ötödbe tartozott, sokkal jobban zavart, hogy miért készülnek olyan sokan annyi enni-innivalóval a versenyre. Zoli barátom rengeteg müzli-szeletet ragasztott a cajgájára, ifjú titánok pedig banános italt kevertek maguknak. Na, abban biztos voltam, ha az utóbbival próbálkoznék, kb. egy percen belül fel kellene adjam a versenyt. Hmm.. Frissítők persze lesznek, s majd csak megleszek azokkal valahogy.
Egy gyors vérnyomásmérés, és már meg is kaphatom a rajtszámom, bedepózok. Rengeteg csodás ironman-ruha, spec. úszódresszek, de a több száz fős indulósereg végén beállok az „egyszálfürdőgatyások” közé. Még jó, hogy mindenkin kötelező sárga egyen-úszósapka, saját rajtszámával. Elindulunk. Úgy számoltam, hogy a két körben az első nem lehet kétszer gyorsabb nálam, s akkor nem leszek lekörözve, ami már az elején igen rosszul esett volna. Úszni persze az elején nem tudtam a többiek miatt, cc. az első kör második felétől volt akkora nyugalom körülöttem, hogy ráállhattam a saját tempómra. Végül 56:04-gyel jöttem ki, ami egy edzetlen amatőrtől elfogadható.
Sapka le, és futás a bicajért, illetve előbb nyugodt átöltözés, hiszen mégsem kell úgy rohanni, ez nem sprint táv (néhányan ücsörögve falatozgatnak is, éppen csak szalvéta nincs a nyakukban – persze ez nem az élmezőny, ők már 20 perce kinn tekernek). Fürdőgatyában és a futócipőmben szállok nyeregbe, jól esik a menetszél a túlmeleg Balaton után. Szerencsére a bicaj is két hosszú körből áll, így jó 15-20 perc, mire az első (Benőcs Zoltán) szembejön velem. Ez is jó érzés, nyilván le fog körözni majd, de ahhoz még neki is sokat kell tekernie. Az első 40 kili remekül eltelik (ennyit már amúgy is mentem egyszer rövid távon), s éppen akkor érek vissza a versenyközpontba, amikorra a legjobbakat várják (őket a 2. kör végén). Jól esik a szurkolás, megyek tovább.
A második kör eleje is jó, még sokan vannak a pályán odafelé, fel sem tűnik, hogy a mezőny végén vagyok. Eddig minden a terv szerint alakul, mondjuk nem volt cél semmilyen helyezés, „csak” a teljesítés, s mint tudjuk, a triatlonisták ezt éppúgy értékelik, itt nem számít, hogy nem leszel világbajnok.
Szóval a teljesítés. A gondok valahol itt kezdődtek. (Tudom, hogy „a triatlon a futással kezdődik”, de egy zöldfülűnek még ez is eshet korábbra.) A kerékpár 50. kilométerénél a puha talpú cipőben bedurrant a lábfejem [lásd: keménytalpú bicajos cipő], a combjaimba éles fájdalom nyilallt a szokatlanul hosszú terheléstől [lásd: edzeni kell kerékpárra (is)], s az „egyszálfürdőgatya” (ami bőven elegendő volt a rövidebb távokon) itt nem szolgáltatott segítséget alsó felem védelmében [lásd: betétes bicajos nadrág]. A derekam, és attól lefelé mindenütt fájt. Gondoltam, leszállok, betolom a verdát, és befejeztem (vagy ha ez túl égő, akkor hivatkozhatok is vmi mondvacsinált műszaki problémára). Hoppá, viszont azt ígértem a gyerekeknek, hogy az úszást és a kerékpárt mindenképpen végigcsinálom, nyavalyás 30 km már csak nem fog ki az adott szavamon. Így hát maradtam, és összeszorított foggal küzdöttem az utolsó fordítóig. Innen még 20 km. De az utolsó szakaszon már szinte senki sem jött szembe, még hölgyek se, a rendezők már engedték az autókat. Nem érdekelt, nem állok meg, ha belehalok sem – végül is a depóba úgyis vissza kell menni, s ha csak 20 km/h-val haladok is, még mindig gyorsabb, mintha tolnám. Ideologizáltam a szenvedést, pedig valójában azt gondoltam, ennyi is szép volt, nem kéne erőltetni (másként fogalmazva, legközelebb edzeni is kellene, mielőtt versenyre adja az ember a fejét).
Beértem a depóba, már négy órája versenyeztem (akkor ért célba a negyedik helyezett, Kerekes Ábel), 3:01 lett a vége a kerekezésnek, azaz egy szélcsendes időben elég gyatra 26,7 km/h-s mezei átlagot produkáltam. Igazán megváltás volt, hogy leszállhattam a drótszamárról, ami inkább egy altáji kínzóeszköznek tűnt. Na végre, akkor itt abba is hagyhatom. Az ám, de a büszkeség és a lokális örömérzet (stabilan álltam a talajon) felülkerekedett a józan észen. A biciklis pozíciót otthagyva elmúlt minden fájdalmam, felkaptam kedvenc tornanadrágom, és menjünk futni! Az első 10-20 lépés kifejezetten jól esett, ez teljesen más mozgás, mint a kerékpár, olvastam is valahol, hogy jól kiegészítik egymást. Ez nálam kb. 100-150 méterig tartott. Akkor éreztem, rossz döntés volt, ez nem fog menni. Mintha ólomból lennének a lábaim, ez nem is futás lesz így, hanem vánszorgás. Az első kilométerig sorfalként álltak a nézők, addig úgy tettem, mint aki fut, de aztán nem ment tovább. Gondoltam sétálok egy kicsit – egy-ketten még hasonlóképp cselekedtek, csak kicsit ríttam ki – s majd utána folytatom a futást. A hasam azonban a lábamhoz csatlakozott: szerinte teljesen teleittam magam a biciklin (mondjuk enni tényleg nem ettem), és azt gondolta, amíg lötyög bennem a víz, nem kellene a lassú sétánál gyorsabb mozgásokba fogjak.
A 20 km-es táv 4 db 5 kilis körből állt, két frissítővel körönként (+ egy lelkes kerttulajdonos mindenkit kérésre slaggal tetőtől talpig lelocsolt). Ja, azt nem mondtam, hogy rekkenő hőség volt aznap, cc. 30-32 ºC, semmi szél vagy felhő. Sétáltam és futottam, a frissítőknél ittam és locsoltam magam – de leginkább azt gondoltam: „Miért is vagyok én itt? Mi közöm van ehhez? Miért nem hagyom abba, amikor ez rosszabb a meghalásnál?” Akkor azt gondoltam, ez olyan reménytelenül kibírhatatlan, mint sok nőnek az első szülés, csak azt van miért végigcsinálni! Egyben biztos voltam: „Ezt még egyszer nem csinálom végig, ez nem nekem való. Még jó, hogy az ironman előtt kiderült.”
Végül nem tudom mi vitt végig a pályán, amikor a szurkolókhoz értem, igyekeztem mindig futni, máskor a családom sem tudott rávenni, hogy ne sétáljak. A mezőny első fele már hazafelé tolta a biciklijét, becsületükre legyen mondva, mind lelkesítve szurkoltak – senkiben fel sem merült, hogy „Mit próbálkozik ez itten?” vagy „Minek jön ide, aki nem bírja!” Nem, ilyenek sem szóban, sem másként nem fordultak elő. Mindenki csak bátorított, néha külön megálltak megdicsérni valamit a mozgásomon, pedig ahhoz igazán kellett fantázia. (Azóta a legnagyobbaktól azt is tudom, sokuk többre tartja a valódi amatőrök teljesítményét, mint akár a saját maguk kiemelkedő sportsikereit.)
A szűk félmaratont sikerült több, mint 2,5 óráig elhúznom, így összesen 6 óra 35 percet töltöttem a pályán. Akkor csak az evés-ivásra gondoltam, s csak lassan vettem észre, hogy tkp. más ember lettem. Teljesítettem egy fél-ironmant! (Lehet, nevetségesnek tűnő apró cél, de a győztes idejének – 3:51 – a duplájánál gyorsabb akartam lenni, s még ez is sikerült.) Egy ilyen próbatételen a test átalakul, a vegetatív rendszer másként kezd működni. Ezért kell – velem ellentétben – fokozatosan készülni a hosszabb távokra, szoknia kell a szervezetnek az átállást. Nekem szerencsém volt, hogy kibírtam, s utólag sem lett semmilyen károsodásom. Szép és nemes dolog legyőzni magunkat, de ezt sem szabad ész nélkül, azt hiszem.
Azután három nap alatt kitörlődtek az iszonyú küzdelem emlékei, csak a teljesítés élménye maradt meg, s kizárólag saját aznapi elmeséléseimre visszagondolva tudom, mit éreztem a pályán, a hat és fél óra második felében. Néhány nap múlva már mindenről örömmel meséltem, s a következő hétvégén másfél óra alatt teljesített Palóc-sprint befutóján nevetve kérdeztük egymástól: „Jó volt bemelegíteni, de mikor kezdődik már a verseny?”. Néhány hétre rá pedig, augusztus elején, beneveztem Nagyatádra, az ironmanre.
diespiter
