Margitszigeti csoda - Mese a triatlonos szolidaritásról
A margitszigeti évadnyitón történt. Jól sikerült úszás után az első körben egy enyhe kanyarban, jó tempóban, egy utolsó pillanatban észrevett aszfalthibát kerülve kissé balra húzódtam. Ebben a pillanatban valaki, aki éppen előzni készült s tette ezt olyan szűken, hogy már nem tudott korrigálni, nekiütközött az én első kerekemnek. A bukást mindkettőnknek sikerült elkerülni, de mikor lenéztem, rémülten láttam, hogy három küllőm kifelé állva pilinckázik a levegőben.
Megálltam az út szélén s megpróbáltam volna a három lifegő küllőt úgy görbítgetni, hogy valahogy tovább mehessek. Gondoltam, így – ha óvatosan is – de talán teljesíteni tudom a távot (három küllő híján persze valószínűleg nem ment volna, de nem akartam elhinni, hogy számomra befejeződött a verseny). A küllők nem akarták megadni magukat. Kifelé hajlítgatva őket, megpróbáltam elindulni, de egy pillanat alatt feltekeredtek a kerékagy belső felére. Patt helyzet volt, innentől kezdve a bringa meg sem moccant. A mezőny-kísérő motoros részvéttel bámulta kínlódásomat, de segíteni nem tudott. Jó lett volna egy csípőfogó, vagy valami más szerszám, de nem volt semmi. Erőt vett rajtam az elkeseredés. Levettem a kereket, hátha úgy jobban boldogulok vele, de sehogy sem sikerült úrrá lenni a helyzeten. A motoros otthagyott, egyedül maradtam. Mellettem sorban húztak el a mezőny szerencsésebb tagjai. Sírni szerettem volna…
És akkor történt a csoda. Az út túloldalán valaki – egy versenyző – aki biciklije mellett állva csak nézte a versenyt (láthatólag ebben a futamban nem volt semmi dolga), látva kínlódásomat átjött, hozzám lépett. Egy perc alatt felmérte a helyzetet. Valami olyasmit morgott, hogy „… ha már az ember felkelt reggel korán, akkor azért csak jobb végigmenni a pályán, mint feladni…”, aztán látva a reménytelen kereket (a felnin fél centis lyukak tátongtak ott, ahol kiszakadtak a küllők) azt mondta: „Tudod mit, odaadom neked a kerekemet.” Rámeredtem: „És neked nem fog hiányozni?” „Nekem nem” mondta nevetve, „legfeljebb a biciklimnek” és már kész is volt a kerékcserével. „Mehetsz!” mondta. Megköszöntem, s mielőtt újra nekivágtam volna, még megkérdeztem: „Hogy hívnak?” „Fuchs Ernő”- mondta ő. Csak nem a Fuchs-lányok papája? De ezt már csak gondoltam, mire kimondtam volna, már újra a bringán tekertem (úgy ment a kölcsönkerékkel, mintha a sajátja lett volna), rohannom kellett, hogy valamit behozzak a behozhatatlan hátrányból. A verseny számomra is folytatódott. A második körben láttam még, amint a versenyközpont felé ballag, vállán az egykerekű biciklivel, kezében az én pórul járt kerekemmel...
Mire a futás után a célba értem, szerencsétlenül járt bringámon már rajta volt a hibás kerék, a lógó küllők precízen feltekerve a még ép küllőkre, hogy legalább tolni lehessen a gépet. Enyhe nyolcassal a kerekében, üggyel-bajjal el is jutottam egészen a Városmajor-utcai bringa-szervízig. Fuchs Ernőt nem láttam még egyszer, hogy újra megköszönhettem volna neki önzetlen segítségét, aminek jóvoltából mégis körbeértem az Évadnyitó Triatlonversenyen.
Köszönöm!!!!
Mindszenty Andrea
